Az evangélium a papok életében

Ha az a legfontosabb, hogy Istennek első helyet adjunk, akkor ez először is a mi papi életünkre vonatkozott. - Krisztusi közösséget szeretnénk teremteni? - kérdeztük magunktól mi ketten papok. Arra szeretnénk meghívni híveinket, a családokat és az egész közösséget, hogy a szeretet, a megbocsátás uralkodjon mindig közöttük, hogy Jézus éljen közöttük (Mt 18,2o), hogy maga Jézus evangelizálhasson közöttünk? - Akkor elsőnek nekünk kell testvéri közösségben élnünk. Először nekünk kell minden nap újat kezdeni egymás elfogadásában, az egymás iránti szeretetben. - Nekünk papoknak talán a legnagyobb iskolánk és olvasztókemencénk ennek a köztünk levő kapcsolatnak folytonos megújítása volt. Előfordult nem egyszer, hogy a munka, a növekvő feladatok magukkal sodortak minket; hogy nehéz volt lemondani véleményünkről a másik kedvéért.- Feszültségek támadtak köztünk. Egyszerre úgy éreztük, hogy minden elbizonytalanodott. Ilyenkor újra döntenünk kellett Isten mellett és a köztünk levő szeretet elsősége mellett. És újra megjelent köztünk a béke, a fény...

Azt láttuk, hogy a lelkipásztori munkabeosztásunkban is teljes elsőséget kell biztosítanunk az evangéliumi életre nevelésnek. Első feladatunknak tűztük ki tehát, a közösség tagjainak lelki elmélyítését, és legtöbb időnket ennek szenteltük: A lelki előrehaladást szolgáló összejöveteleknek (felnőtt és ifjúsági hittanoknak), lelki napoknak, évente többszöri lelkigyakorlatoknak, a lelkivezetésnek és lelki beszélgetéseknek, az ezzel kapcsolatos gyóntatásnak.

Megbízást kaptunk, hogy építsünk templomot, plébániát. De azon túl, hogy se pénzünk nem volt, se alkalmas terület nem állt rendelkezésünkre, úgy éreztük, hogy felesleges a kőtemplom építésén erőlködnünk, amíg nem kezd épülni a lelkek temploma. Ha majd az épül, Isten bizonyosan fog segíteni a kőtemplom felépítésében is. (Egyébként mire való volna a templom?)