A keresztnév

Nagy öröm, amikor egy házaspár gyereket vár. A várakozásban sok tervet megfogalmaznak: hogyan rendezzék át a lakást, mikor mondják meg a rokonoknak, barátoknak a nagy eseményt stb. A fontos megtervezendők közé tartozik: ki legyen majd a keresztszülő. És egyik legkedvesebb eldöntendő kérdés: milyen nevet adjanak a kicsinek.

A hétköznapi életben gyakran az éppen divatos neveket szánják a szülők gyermekeiknek, mások ősi magyar neveket választanak.

A katolikus egyházban arra törekszünk, hogy a név (lehetőség szerint) egy kiváló emberre – egy szentre! - emlékeztesse a gyermekeket: olyan valakire, aki példakép lehet a gyermek számára egész életében.

A név – biztatás, meghívás lehet

Szülők, pszichológusok, lelkipásztorok tapasztalata: hogy már a kis gyermekek számára is fontos a név, ha valamit jelent vagy valakire emlékeztet. Ajándék a gyermek (és a szülő) számára, ha egy olyan személytől származik a neve, aki példaképe lehet. Helyes nevelés esetén a gyermeknek lelki kapcsolata is kialakul mennyben lévő védőszentjével. (Nem tilos egy szép egyéb név sem, és legalább második névként a védőszent.)

A teológiai és antropológiai elemzések leírják, hogy a NÉV az emberiség hagyományában és a keresztény hagyományban a személy lényegének meghatározására is szolgál. A NEVEM – lényegemet jelezheti. A név-választás vagy név változtatás a bibliai hagyományban gyakran az Istennel való kapcsolatot jelenti, jelzi. Hasonló a szerepe a névnek több más vallásban és kultúrában is. Az ószövetségben gyakran Istennel kapcsolatosak a nevek: sokszor maga Isten adja, vagy a választott nép; és egy új Istennek adottság, vagy az Istenben való küldetés jeléül szolgál. Amikor Isten birtokába vesz valakit, gyakran megváltoztatja a nevét: Ábrahám = sokaság atyja lesz; Péter = kőszikla. Nevet kap Jákob, Sárai és Jeruzsálem is: Béke vagy Jahve városa. A zsidó nevek előszeretettel az ember – a gyermek - isteni küldetésére utalnak. Izaiás = Isten a szabadító; Jeremiás = Isten fenséges; Ezekiel = Isten erős stb.. Az ószövetség pedagógiájában fontos helye van – a név mondanivalójának és nevelő erejének; bár nem mindenkinek lesz új neve.

A keresztény védőszent választásával kapcsolatos szemlélet erre is alapozott: Hogy a gyermek- vagy felnőtt nevében is jelezze, tudatosítsa, hogy az ő neve önmagát jelzi: Istennek adottságát, megtérését, új ember voltát.

A keresztnév története

A katolikus lexikonok szólnak a kérdés történetéről: A vértanúk, szentek nevének választása a keresztségben, megjelent már a felnőtt keresztség korában, a 3.-4. században. (Ilyenkor a keresztelendők néha nevet változtattak, máskor a korábbi név mellé kapcsolták az új nevet, többnyire egy vértanú nevét, illetve valamelyik ószövetségi vagy újszövetségi szent nevét.)

A 8. század óta lett általánossá a keresztnév – és szentek nevének választása – a keresztségkor, amikor általánossá kezdett válni a gyermek-keresztség (míg korábban a felnőtt keresztség volt gyakoribb). Hivatalos egyházi előírássá a 16. században lett, hogy a keresztségkor a szülők szentek neveit válasszák, példaképül és közbenjáróul gyermekeik számára – szemben a kor egyes nem keresztény szellemű humanistáival, akik antik nem-keresztény nevek mellett foglaltak állást. Ez az előírás került bele a katolikus egyház akkori katekizmusába. A papok számára kiadott szabályzat (rituálé) előírta, hogy a papok, ha lehetséges gondoskodjanak arról, hogy a gyermekek számára olyan szentet válasszanak védőszentül, aki példaképük lehet és közbenjárójuk a mennyben. Amennyiben a szülők már egy nyilvánvalóan nem keresztény nevet választottak, akkor is kapcsoljanak nevéhez egy szent – védőszent – nevét, amikor megkereszteltetik gyermeküket. Ez az ajánlás szerepel az újabb lelkipásztori kézikönyvekben is.

A védő-szent választása ma is köztudott és egyértelmű a bérmálásban. A bérmálkozó új nevet, „bérma-nevet” vesz fel: egy olyan szent nevét, aki életében példaképe lehet. A keresztség esetében az egyházi törvénykönyv ma kötelezőként csak annyit ír elő: „A szülők, keresztszülők és a plébános ügyeljenek arra, nehogy a keresztény érzülettől idegen nevet adjanak” (854. kánon).